A színpadi legenda a kulisszák mögött ugyanolyan fegyelmezett volt – de sosem kiszámítható. Freddie dalszerzői módszere ugyanolyan merész, érzelmes és mélyen személyes volt, mint minden más, amit csinált. A hosszú stúdióéjszakáktól a barátokkal folytatott kora reggeli szójátékokig – íme egy bepillantás abba, hogyan született valójában a zene.
Freddie hangja – teátrális, nyers és hatalmas terjedelmű – teljes egészében a sajátja volt. Soha nem tanult énektanárnál, és nem is volt rá szüksége. Azt énekelte, amit érzett, ösztönösen és szűrő nélkül. És soha nem tettette magát másnak, mint ami volt. Amikor arról kérdezték, mit jelent művésznek lenni, Freddie úgy foglalta össze, ahogy csak ő tudta:
„I’m just a musical prostitute, my dear.” („Csak egy zenei prostituált vagyok, drágám.”)
Freddie módszere nem volt merev – a hangulat és az ösztön vezette. Egy dolog azonban biztos volt: a zene mindig megelőzte a szöveget.
A dallamok és a harmóniák természetesen jöttek – néha egy-két nap alatt. A szöveg viszont? Az más történet volt. Hetekig kereste a megfelelő szavakat. Nem csak a rímeket, hanem azokat a szavakat, amelyek jól érezték magukat a helyükön. Nem kapkodta el. Tisztelte a folyamatot. A zene ösztön volt. A szöveghez szív kellett. Néha viszont nem volt semmilyen terv – mint az I’m Going Slightly Mad esetében, amelynek egyes részei az improvizáció gyönyörű eredményei.
Pontban kettőkor – de sosem reggel
A stúdióban Freddie nem volt kora reggeli típus. A felvétel mindig délután kezdődött – pontban délután kettőkor. Ez nem lustaság volt, hanem gyakorlatiasság: az énekhangnak idő kell, hogy felébredjen. És Freddie tisztelte a szakmát. Mindig időben érkezett, készen a munkára. A felvételek körül semmi rocksztár-káosz.
De ha lecsapott az ihlet, felkapcsolták a stúdió lámpáját – bármilyen késő volt is. Néha a délutánokból esték lettek, néha napfelkelte. Egyik éjjel, egy hosszú munkát követően David Richards hangmérnökkel, közvetlenül napkelte után ért haza – nem aludni, hanem dolgozni tovább.
„Hazajött, dörömbölt minden ajtónkon – Joeén, Jimén és az enyémen –, és lejátszotta, amin dolgozott: az I’m Going Slightly Mad volt az” – emlékszik vissza Peter Freestone. „Azt mondta: »Ezek a szavak itt nem tetszenek. Kell valami, ami pontosan ugyanazt jelenti, de beleillik ebbe.« És két-három órán át csak ültünk ott, hallgattuk, figyeltük és dobáltuk a szavakat.”
Ez volt egyike annak a nagyon kevés alkalomnak, amikor Freddie otthon dolgozott. Számára a munka odakint zajlott, az otthon pedig a szent helye volt, ahol kikapcsolódhatott, és élhetett egy életet a zeneiparon kívül.
Ugyanaz a módszer, más stúdiók
Akár Montreux-ben, Münchenben, New Yorkban vagy Los Angelesben vett fel, Freddie ugyanazt a ritmust vitte magával: késői kezdés és teljes elmélyülés. A Queen stúdiómunkái nem kötődtek egyetlen helyhez. A montreux-i Mountain Studiosban a Genfi-tó nyugalma segítette a zenekart az összpontosításban. Los Angelesben az energia szikrázó és kísérletező volt. Németországban pedig intenzív, bizalmas és gyakran mélyen személyes munka folyt. Sosem tudni, mikor csap le az ihlet, ezért a stúdiókat mindig a nap huszonnégy órájára foglalták – volt, hogy kevesebbet, volt, hogy többet dolgoztak. Az a hang, amelyre emlékszünk, olyan embertől származik, aki szerette a folyamatot: a kuszaságot, az éjféli kételyeket és azt az örömöt, amikor egy sor végre a helyére kattan. Freddie nem azért csinált zenét, hogy tökéletes legyen. Azért csinálta, hogy valódi legyen. És pontosan ezt próbáljuk megragadni a World of Freddie-ben is.
Fotó: Martin Skála és Peter Freestone
A World of Freddie-vel sokkal közelebb kerülhet – nem az ikonhoz, hanem az emberhez, aki mögötte áll.